Szombat hajnalban repültem Birminghambe. Előtte egy rövid levelet váltottunk Zsuzsával, aki szintén matek tanárként regisztrált a kurzusra. Megbeszéltük, hogy mindketten 6 körül indulunk a Wizzairrel, tehát a repülőn tudunk találkozni. Amikor nem találtuk egymást, gyanút fogtam: kiderült, ő Londonban van...
Felültem a reptérről Birminghambe menő vonatra. Felszállt egy fiatalember, érdeklődött, vajon jó vonaton van-e. Akit kérdezett, nem értette őt, de én igen (szerintem mi, külföldiek sokszor jobban értjük egymás akcentusát), így segítettem. Később derült csak ki, ő is ugyanarra a kurzusra igyekezett, mint én.
Megérkezve Worcesterbe sikeresen megtaláltam a buszpályaudvart. Itt viszont nagyon kevés információt találtam, magam is kevéssel rendelkeztem. Sokáig tartott kideríteni, melyik buszra is kéne szállnom. De egyszerűen utána sem akart jönni megfelelő busz. (Talán csak dugó volt, talán baleset, ezt nem tudom. De tulajdonképpen ettől otthon érezhettem magam.)
Leszállva a buszról jött a következő akadály: a megfelelő ház megtalálása. Az már otthon is feltűnt, hogy vendéglátóm pár szavas instrukciója nem egyezik azzal, amit a google térkép mutatott. Végül találtam egy házat, és ugye két eset van: vagy ez az, vagy nem. (A telefonom nem működött, így telefonos segítségre nem gondolhattam.) Viszont a ház előtt - nagy szerencsémre - valaki ablakkeretet festett. Hát őt kérdeztem meg, remélve, hogy azt a választ kapom, hogy igen, ez az. Nem, helyette rendkívül segítőkészen beírta a telefonjába a címet és elindult velem megkeresni. Kiderült, hogy egy lengyel fiút találtam magamnak. A további részletekkel nem szeretném az Olvasót untatni, végül telefonos segítséget kérve kiderült, mégis az a ház volt, ahol ez a fiatalember festett.
A házigazdám egy kedves, fiatal lány a cicájával, jól kijöttünk egymással. Egyedül él ugyan, de sok éve van egy párja is, ezért vagyunk hárman a képen:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése